#TeamDake - Cserediák

Kedves Olvasók!

Ígértem Nektek korábban, hogy Valentin-nap alkalmával el fog startolni egy fanfiction az oldalon, méghozzá #TeamDake.

Azért rá esett a választásom, mert egy nagyon kedves barátnőm néhány éve cserediákként kiutazott egy évre Ausztráliába, és megihletett. Ez egész új lehetőségeket nyit meg, és Dake írást nem nagyon találtam még. Szeretek különcködni:)

Viszont ennek a rendszeressége 2-3 hét lesz, mivel egyetemista vagyok, szorgalmi időszak van, és Hallgatói Önkormányzati képviselő is vagyok, így az élet nem is ad olyan sok szabadidőt (semmit, higgyétek el nekem, semmit).

Remélem tetszeni fog a történet, a véleményeket továbbra is várom, segítsük az írót a visszajelzésekkel!

Boldog Valentin-napot!

fanart kedvcsinálóként

Prológus – Lehetőség

Az életben ki kell használni a lehetőségeket. Édesanyám és keresztanyám is mindig azt mondja, ami felkínálkozik, annak nem szabad hagyni, hogy csak úgy elsétáljon mellettünk. Én pedig most két kézzel ragadtam meg az alkalmat, hogy külföldön tanulhassak egy egész évet. Több mint 10 hónap Ausztráliában!

Először csak azért jelentkeztem, mert úgy gondoltam, jó szórakozás lenne, ha összejönne. De le is tettem róla, amikor kiderült, hogy milyen magas a követelményrendszer, mennyi teszten és elbeszélgetésen kell megfelelni ahhoz, hogy egyáltalán elgondolkodjanak azon, hogy felvegyenek a listára.

Amikor bekerültem a második fordulóba, akkor úgy tűnt, közelebb kerültem a célomhoz, de amikor megláttam a vetélytársaim, el is mentem a kedvem. Mind gazdag gyerekek, akiknek letükben nem vesztettek még pontot dolgozatban. Rám ez nem igaz. Jól tanulok, de tökéletesen mindent lehetetlen elsajátítani. Abszurd!

Ezért még jobban magamon kívül voltam, amikor kiderült, hogy bizony harmadik fordulós vagyok, és innen már szinte egy karnyújtásnyira van a külföldi tanulmányút. Annyira boldog, mint akkor, soha nem voltam. Habár anya és apa finoman utalt rá, hogy ne legyek szomorú, ha nem sikerül, minden nem jöhet össze az életben, nem érdekelt. Nagyon lelkes voltam és éreztem, hogy sikerülhet!

A tájékoztató levélben azt írták, hogy vigyek magammal minden olyasmit, amiről úgy vélem, különlegessé tesznek engem. Ezért egy-két írásom magamhoz vettem, de nem voltam biztos benne, hogy meg is fogom mutatni. Szégyenlős vagyok és inkább az asztalfióknak mutatom meg a munkám, mint a nagyközönségnek.

A nagy nap előtt aludni sem tudtam. Egész éjjel forgolódtam, amikor lehunytam a szemem, az lebegett a szemem előtt, hogy vajon mit fognak kérdezni, kik fognak kérdezni… Megesznek vajon?

Reggel, mint a rugó, úgy pattantam ki az ágyamból, pillanatok alatt felöltöztem és már az ajtóban voltam, indulásra készen. Enni egy falatot sem tudtam, ki tud ilyen stressz helyzetben enni?

Anya lassabban főzte meg a kávéját, mint eddig valaha, és rettenetesen lassan is öltözött fel. Már azon voltam, hogy inkább buszra szállok és magam megyek.

De nem engedett, amiért hálás voltam, mert teljesen kikészültem, amíg odaértünk.

Az a néhány perc, amíg felmentünk, és vártunk, óráknak tűntek. Ilyenkor minden óráknak tűnik.

Amíg benn voltam és interjúztattak, szintén óráknak éreztem, de amikor kimentem, anya meglepettem kérdezte, hogy ilyen gyors voltam? Nem tudtam, mit válaszoljak neki. Ránéztem, láttam a kérdő tekintetét, próbáltam, megszólalni, de csak a könnyeim buggyantak ki. Anya szorosan átölelt, simogatta a hátam és kivezetett az utcára. Nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj, majd jön más lehetőség az életben.

– De… Nekem… sikerült… – nyögtem ki nagy nehezen, mire anya hitetlenül rám nézett, aztán úgy megölelt, hogy a maradék könnyem is kicsordult.

– Ezt meg kell ünnepelni! Azonnal szólok apádnak! – ujjongott és már telefonált is.

Elmentünk vacsorázni a kedvenc éttermembe és az egész este rólam szólt. Persze anya el is szomorodott, hogy egy egész évig nem leszek itthon és csak skypon beszélhetünk, de azért boldog voltam. Ki kell mozdulni, el kell kezdenem megtanulni, hogyan éljem az életem. Ez egy nagyszerű lehetőség erre!

1. fejezet – Az utazás

Lázban égtem, igyekeztem mindent elpakolni, amit tudtam, de nem bizonyult elég nagynak egyik bőröndöm sem. Rettenetes! Leszóltam anyának, hogy elmegyek a városba és veszek egy másikat, különben megőrülök a sok hajtogatásba.

Magamra kaptam egy egyberészes ruhát és egy szandált, aztán már kinn is voltam az utcán. Csodálatos augusztusi nap volt, még csak most kezdődött a nyár és máris itt vagyunk az utolsó hónap elején. Két nap, és repülőre szállok. El sem hiszem… Alig fél éve, hogy megnyertem ezt az ösztöndíjat, és lehetőségem nyílt arra, hogy külföldön tanuljak. Ráadásul Ausztráliában! Ez csak kevés embernek adatik meg! Anglia, Spanyolország, az északi országok, mind-mind gyakori hely, oda sokan eljuthatnak. Még Amerika valamelyik országába is könnyebb kikerülni, mint Ausztráliába.

Amikor elmondtam az osztálytársaimnak, el is fogta őket az irigység. Bár örültek nekem, éreztem rajtuk, hogy szívesen lennének a helyemben. Letti volt az egyetlen, aki őszintén támogatott, szerinte ő meg sem állná a helyét, ráadásul csak a félmeztelen pasikra figyelne és semmit sem tanulna. Tipikus. Ő mindig ilyen volt.

Elég hamar beértem a városba, és a plázát vettem célba. Az első emeleten már régóta van egy táskás, ahova be akartam menni. Most végre nem csak a kirakatot nézegethetem, hanem vásárolhatok is.

Az eladó nagyon kedves volt, nem egyszínű bőröndöket mutatott, hanem színeseket, csajosokat. Olyanokat, amiket messziről kiszúrok a reptéren és hamar fel tudok venni, hogy kicsekkolhassak. Valamelyik olyan nagy volt, hogy állva belefértem! Jó, 160 centivel ne ugráljon az ember, de akkor is. Hatalmas, nem is értem minek csináltak ekkora bőröndöt.

Végül egy virágos mellett döntöttem, amibe szintén belefértem volna, de legalább nem állva. És ekkora súlyt még lehetett is cipelni illetékmentesen a reptéren. Ha nem egy évre mennék, akkor sokkal kisebbet kellene vinnem, de így tényleg minden ruhám velem jöhet. Jó, télikabát nem kell, de egy kis dzseki el fog kelleni.

Elégedetten indultam haza, magam után húzva az új szerzeményem. Hamarosan a Föld másik felén leszek. Remélem semmi baj nem fog történni! Letti statisztikákkal bombáz néhány napja, hogy megnyugtasson, kevés az esélye annak, hogy lezuhan a gép. Amíg nem hozta fel, nem is féltem tőle…

Elégedetten sétáltam hazafele, és azon gondolkodtam, vajon mennyivel lesz ott drágább az élet? Egész nyáron dolgoztam, hogy legyen költőpénzem, és anyuék is azt mondták, hogy havonta utalnak majd a számlámra, hogy ne legyen semmi gond. Habár kapok az ösztöndíj mellé támogatást, ami fedezi az ottani kiadásaim, sosem lehet tudni… Inkább biztosra megyek. Legalább nem kell aggódnom, és ha valami megtetszik, akkor biztos meg tudom venni.

Egy családnál leszek elszállásolva, már fel is vettem velük a kapcsolatot, de eddig csak e-mailen keresztül beszélgettünk. Nagyon kedves lány, igazi ausztráliai, állítólag valamelyik ük-ük nagyapja rabként került a szigetre, és azóta ott élnek. Nem mintha ezzel büszkélkedni kellene, de valóban törzsgyökeres családnak hangzik. Van egy húga, aki még általános iskolás, de nagyon kíváncsi már rám, és reméli, hogy tanítok neki néhány francia szót. Sosem gondoltam volna, hogy az anyanyelvem ennyire népszerű lesz valaha… A szülei is nagyon kedvesnek tűnnek, hasonlítanak az én szüleimre, szóval biztosan jól fogom magam érezni.

Otthon megmutattam anyának az új bőröndöt, ő pedig egyből kitöltötte a hozzá járó cetlit, még a saját telefonszámát is ráírta az enyém mellé. Úgy érzem, jobban aggódik, mint én. De azt hiszem ez teljesen normális és természetes dolog. Én a saját gyerekem lehet el sem engedném…

Hamar eltelt az néhány nap, ami hátra volt. Anya a kedvenc reggelimet, palacsintát csinált, apa pedig egy új telefonnal lepett meg. Nem volt semmi bajom a régivel, nagyon szerettem, de azt mondta, ezzel nyugodtabban elenged, mert az eladó biztosította, hogy az egész világon működik, és ez már előfizetéses, szóval bármikor tudom őket hívni. Ráadásul dual simes, szóval ottani kártyát is tudok beletenni és a leendő barátaimat ott is tudom majd keresni. Erre én nem is gondoltam… Meglátszik, hogy apa már rutinos és mindig mindenre gondol. Ő mindig azt mondja ezekre, hogy az évek és a rutin. Remélem egyszer én is ilyen leszek, aki mindenre gondol.

Amíg a reptérre tartottunk, anya és apa csendben volt. Letti beszélt csak egész úton. Annyira örülök, hogy kikísér ő is! Persze amikor a macsó pasikra terelődött a téma, apa azonnal felkapta a fejét, és láttam az arcán, hogy teljesen lesápadt. Eddig nem is gondolt arra, hogy bizony most nem lehet ott mellettem, hogy megvédjen a fiúktól és elhessegesse őket, ha nem tetszenek neki. Megnyugtattam, hogy nem azért megyek, hogy leendő férjet találjak magamnak, de ha mégis így lenne, akkor első dolgom lesz skypon bemutatni őt. Na nem mintha erre sok esélyt látnék, már csak azért sem, mert nem vagyok valami szépség. Lehet, hogy egzotikusnak fogok ott számítani, de biztos vagyok benne, hogy hamar elvesztem majd a kezdeti varázsom.

A becsekkolás és jegyátvétel nagyon hamar ment, az útlevelem is rendben volt, szóval már csak várni kellett, hogy hívják az én járatom utasait. Még nem izgultam. Azzal voltam elfoglalva, hogy anyától és apától búcsúzkodom. Letti csendben állt mellettünk és nézte a családi idillt. Megnyugtatott, hogy itt van.

Hamar eltelt ez a néhány hónap… és biztos vagyok benne, hogy a következő 11 is hamar elfog… Július 14-én érkezem majd haza. Nyáron megyek, nyáron jövök. Mintha nem változna semmi.

Anya sorolni kezdte, hogy mi mindennek kellene nálam lennie, de amikor a ciklusomra terelte a témát, teljesen elpirultam.

– Anya, nyugi. Ami nincs velem, annak itthon kell maradnia… És igen, eltettem az előre kiváltott bogyókat, úgyhogy nem lesz gond. Pont most vagyok beteg, úgyhogy az időeltolódással sem lesz probléma, majd ott kezdem csak el beszedni.

– Rendben – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten.

Sajnos ezt tőle örököltem. Amikor beteg vagyok, kétrét görnyedek a fájdalomtól, ezért már a kezdetek óta fogamzásgátlót szedek, hogy tudjak élni abban a néhány napban. Habár sosem szerettem gyógyszert szedni, és apa minden egyes randim előtt (életemben öt volt) elmondta, hogy a gyógyszer nem azért van, hogy ne védekezzek, egészen megbarátkoztam vele. Az orvos kicsit fennakadt, hogy ennyit előre nem írhat fel, és inkább azt javasolta, hogy ott vegyem meg, anya váltig állította, hogy az a legbiztonságosabb, ha otthonról viszem el. Abba egyeztünk meg, hogy hat havit váltsak ki, a maradékra pedig ad receptet, amit ott majd ki tudok váltani, rá is írta a különleges okot, hogy miért francia szöveges receptet adok a gyógyszertárosnak.

Szóval azt hiszem még egy világkatasztrófára is felkészültem, semmi sem érhet váratlanul, mindent eltettem, amit kellett. Anyáék legalább kicsit kikapcsolódnak és foglalkozhatnak egymással is egy kicsit.

A hangosbemondó az én járatom mondta, úgyhogy ideje volt, hogy elinduljak. Magamhoz vettem a kézipoggyászom, még utoljára megöleltem a szüleimet, és legjobb barátnőmet, aztán elindultam. Életem nagy utazása – szó szerint – elkezdődik. Remélem valami fantasztikus lesz a végén!

Mielőtt visszakaptam volna az útlevelem és a kezelt jegyem, integettem még az itthon maradottaknak, és egy mély levegő kíséretében elindultam, hogy felszálljak a gépre. Még sosem utaztam repülőn, ez lesz az első. Izgatott vagyok, hogy milyen lesz. Eddig mindig csak filmekben láttam, és már nagyon vártam.

Nagyon kényelmes székem volt, pedig nem első osztályon utaztam. Az utaskísérő is kedves volt velem, segített bekötni az övem, és elmagyarázott mindent, amit nem értettem. Mellettem szerencsére nem ült senki, úgyhogy kényelmesen el tudtam helyezkedni, és nem tartottam attól, hogy ha elalszom, akkor ráfolyik a nyálam a szomszédom vállára.

Hamar elaludtam és az egész utat végig aludtam, csak akkor keltem fel, amikor át kellett szállni, de akkor is az utaskísérőnek kellett felébresztenie. Ausztráliába való megérkezésem előtt is kedvesen ébresztgetett és kérte, hogy kössem be magam.

Hamar megszereztem a csomagjaimat, szerencse, hogy ilyen feltűnő bőröndöt választottam, mert a sok fekete között egyből kiszúrtam. Félve sétáltam ki, hogy megkeressem a rám várakozót. Kíváncsian kémleltem a tömeget és kerestem a nevem, amit egyáltalán nem láttam sehol. Kétségbeesésemben majdnem elsírtam magam. Most mégis mit csináljak?

Úgy döntöttem, hogy leülök a váróban, és kifújom magam, aztán csak megérkezik valaki. Anyának és apának küldtem gyorsan egy SMS-t, hogy megérkeztem, és minden rendben. Aztán előkerestem a vendéglátóim telefonszámát, de nem voltak kapcsolhatóak. Ültem még egy darabig a széken, és gondolkodtam, hogy mit kellene csinálni, malmoztam az ujjaimmal, felé-alá járkáltam, míg végül elsírtam magam. Talán megkérdezhetném az iskola elérhetőségét. Az információs pultnál biztosan segítenek. Felálltam, megigazítottam a ruhát, magamra akasztottam a laptopom, a kistáskám, és elkezdtem húzni a bőröndöm a pult felé.

Amikor odaértem, egy srác kétségbeesetten magyarázott, hogy elhagyott valakit, aki egy másik országból érkezett. Teljesen átéreztem… Engem is elhagytak.

Félreállt, amikor meglátott, és engedte, hogy had beszéljek.

Gyatra tudásom szedtem elő, és bár megfogalmaztam már, mit szeretnék mondani, kicsit nehezen jöttek a szavak a számra. Végül sikerült elmagyaráznom, hogy ki vagyok, és mit akarok. Amikor ott tartottam, hogy Párizsból jöttem, a srác megszorította a vállam, és megrázott. Nagyon erősen, mintha azt akarná megnézni, hogy valóban itt vagyok-e.

Aztán felmutatta a tábláját, amit a pultnak támasztott. Ennyi állt rajta:

Candy from Paris
🗼

Következő