Tigasa Mawao: K3 - 7. fejezet: A Savin-féle szigor

Kedves Csábítók!

Igen, megérkezett, amire mindenki várt! K3 újra a színpadon! 

Kezdenek bonyolódni az események és új szereplőkkel is bővül a gárda :D Ráadásul a 32. epizód után ezt aktualitásnak is nevezhetjük, már tanár fronton(:

Élvezzétek!

Valamint kérem, hogy most is hagyjatok nyomot magatok után, hogy az író tudja, milyen irányba halad.

7. fejezet: A Savin-féle szigor

Patrik Savin. Az egyik legkedvesebb és legnyitottabb művésznek ismertem meg őt, akit valaha is a hátán hordott a Föld. Ezen a bizonyos napon viszont megismertem azt az oldalát is, amiről mindig is azt hittem, vagy legalább is őszintén reméltem, hogy nem létezett.

Természetesen nem az övé volt az első lemezkiadó, amellyel több éves karrierünk során szerződtetünk, viszont kétségkívül a legeslegjobb, főleg a kiadó tulajdonosának személye miatt. Egy gazdag, elismert művész, aki a pénze legjavát más művészek felszínre törésére és felragyogására áldozta. Ellentétben a többi kiadótulajdonossal, őt érdekelte, kik is voltunk valójában. Érdekelte, milyen gondok gyötörték a lelkünket, és sok esetben segített is nekünk megoldani azokat. Ha turné után lefáradtunk, nem szervezett be nekünk újabb programokat, mindig adott több napot, néha egy egész hetet is arra, hogy kipihenjük magunkat. Sosem erőltette ránk az akaratát, mikor úgy látta, nem bírnánk el az általa ránk helyezett kötelességek súlyát. Sosem dorgált meg, ha valamit elhibáztunk, egy koncertet, egy TV-s fellépést vagy bármi mást, helyette biztatott, és felnyitotta a szemünk: elmondta, mit kell tennünk legközelebb hasonló szituációban, az általunk okozott galibákat pedig mindig napokon belül elsimította. Ha nem volt ihletem a dalíráshoz, ő segített. Beszélgetett velem, néha órákon át is. Akarva-akaratlanul megnyíltam előtte, és ő nemhogy nem nevette ki az indítékaim, hogy ki miatt is váltam énekessé… Örült. Nevetett. Nem rajtam, hanem velem. Tippeket is adott, főleg hasztalanokat, viszont jópofákat a fiúk „becserkészéséhez”,

és ezzel mindig jókedvre derített. Támogatta a bennem lappangó érzéseket, sőt segített megerősíteni, felidézni azokat. Megfesteni, fából kifaragni… Igaz, egyikből sem voltam túl ügyes, de legalább jól éreztem magam. Patrik a kedvenc helyeit is megmutatta a városon belül, ahol ő szokta keresni az inspirációt egy-egy remekművéhez. Ezzel nem voltam egyedül, Kiorut, Klemet, Kuromut is úgy ismerte és támogatta, mintha a saját lányai lettek volna. Ezt a sok, már-már szülői szeretethez hasonló, fantasztikus érzést, amit felénk közvetített… azóta se tudtuk visszafizetni neki.

Mivel abban a percben nem volt egyedül - az oldalán valami különös, öltönyös férfi, ki tudja, talán az aktuális ügyvédje ácsorgott ott türelmetlenül -, maradnom kellett a szokásos formalitáshoz, ami igazán fájt. Retarin eközben az én néma, félkezes jelzésemet látva szépen elterelte az illetéktelen füleket, akiket érdemes volt minél messzebb tudni ettől a még kialakulófélben lévő kaotikus robbanástól (vagyis a srácokat, Rosát és Peggyt).

- Mr. Savin… - hajoltam meg finoman, de csak éppen, hogy olyan szögben, hogy ne nagyon látszódjon.

- Ki ez a karót nyelt aktakukac, akit magával hozott? – fürkészte Klem gyanakvóan a mellette álló férfit, aki szemmel láthatóan nem repesett az örömtől Klem udvariatlan kifejezése miatt, ám szólni nem szólt.

- Fő a biztonság. Belőletek még azt is kinézem, hogy a szenvedélyetekkel felgyújtjátok a jégstadiont. Nem árt az elővigyázatosság – nevetett Patrik, aztán nagyot legyintett. – Csak vicceltem, az úr nem ügyvéd. Ő annak a multinacionális cégnek a tulajdonosa, amely a mi lemezkiadónkat is első kézből támogatja. Idáig fontos üzleti megbeszélést tartottunk… - a férfira nézett - …hálásan köszönöm, Francis, most már távozhat. Őszintén sajnálom, hogy ilyen soká raboltam az ön drága idejét…

- Nem tesz semmit, Mr. Savin – mondta, majd néhány lépés múlva megdöbbenve hátrahőkölt. – Az ott csak nem az én fiam? – aztán elszelelt.

Azt, hogy ki volt az áldozata, akarom mondani a fia, abból tudtuk leszűrni, hogy mikor a távolban valamilyen dobozos üdítőt szürcsölő Nathaniel meglátta a felé csörtető urat, úgy felhúzta a nyúlcipőt, két pislantás után már nem is láttuk, ahogyan az őt üldöző férfit sem.

- Szegény… – nevetett Kioru.

- Ez de szívás… – helyeselt Klem. – Na, ilyenkor kimondottan örülök, hogy kiskorom óta apátlan gyerek vagyok.

Kuromu tette fel az első értelmes kérdést Patriknak:

- Miről szeretne beszélni velünk?

- Ugyanarról, amiről Francissel bájcsevegtem – felelte Patrik rezzenéstelenül. – A Candy Glamour Kiadó felszámolásáról.

Totál lefagytam a döbbenettől.

- Tessék? – nyögtem.

Patrik felém fordult. Arcán még csak nyoma sem volt bánatnak, együttérzésnek vagy megbánásnak. Teljesen kifejezéstelen volt az arca. Egyenesen a szemembe nézett, mintha keresett volna benne valamit, de én az ég egy adta világon semmit nem tudtam kiolvasni a szeméből. Teljesen üres volt a tekintete, mintha nem is lett volna önmaga.

- Jól hallottad, Kururu. Egy hét múlva a kiadó mindnyájunk számára csak szép emlék lesz, semmi több.

- Miért? Hogyan? – dadogtam hitetlenül. – Hiszen a kiadó teljes mértékben stabilan állt idáig pénzügyileg, és az előadás…

- Nem a pénzről van itt szó, drága Kururu – sóhajtott Patrik, fejben a megfelelő szavakat kereste, de nem igazán találta. – Ti vagytok immár az egyetlen előadói a kiadónak, ami nem is akkora gond, hiszen ti négyen együtt kerestek a kiadónak annyi tőkét egy év alatt, amennyit énekesek tucatjai egy másik cégnél egy emberöltőn át. Azonban a szerződésünk jó ideje egyedül nektek kedvez, és most nem arról a szerződésről van szó, amit papírra vetve írtatok alá.

- Hogy érti ezt? – kérdezte Kio meglepve.

- Úgy, hogy a ti álmotok, a híressé válás immár valóra vált az én segítségemmel. Ideje, hogy visszafizessétek ezt a szívességet azzal, hogy hagyjátok az én álmomat is valóra válni.

Mind a négyen némán hallgattunk. Összenéztünk. Szóval Patrik eddig egyikünknek sem mesélt semmit az ő álmáról, és… Mi meg tényleg alapnak vettük, hogy ő segített megvalósítani a mieinket. Castielnek talán mégis igaza volt. Szemetek voltunk. Elsősorban Patrikkal, másodsorban a világgal, mert a lelkünk mélyén elvártuk, hogy minden a mi kedvünk szerint történjen.

Patrik mélyet sóhajtott és így fojtatta:

- Ezt a show-biznisznek nevezett pöcegödröt nem nekem találták ki odafent végzetként. Nektek talán, nem tudom. Korom ellenére még nem nőttem ki az álmodozásból. Szabad szeretnék lenni, világot látni, alkotni és megosztani mindenkivel a művészetek szeretetét. Gondolom, sejtitek, kiknek a jövedelméből szeretném ezt az álmot megvalósítani. Eladom a kiadót, abból lesz pénzem utazgatásra és alapanyagra, ebből a három fellépésből pedig az alapból rám eső rész fogja a megélhetésem alapját szolgálni. Természetesen csak azután, hogy aláírtátok a papírokat.

Kuromu végigmérte mindhármunk sokatmondó arckifejezését, majd határozottan bólintott.

- Mi sem természetesebb, Mr. Savin.

Annak ellenére, hogy a döntés egyöntetű volt… Sírtam. Nem tudtam megállítani a könnyeimet. Vízálló smink, jó, hogy vagy. Patrik… mi lesz velem nélküled? Apám helyett apám voltál, miért hagynál ilyen könnyen magamra, mintha az én érzéseim már nem is számítanának neked?

- Miért… – szepegtem. – Miért a köztünk lévő szoros kötelék rovására kell, hogy megvalósuljon az álma?

Egy nagy, húsos kéz ragadott vállon, persze csak finoman. Patriké volt az. Felnéztem, egyenesen az idős ember szemébe. Immár láttam benne valamit. Egy pislákoló érzelmet…

- Nem érted, igaz, Kururu? Nem az a kérdés, hogy miért történik. Sokkal inkább az, hogy mit eredményez.

Klem és Kio szemei riadtan kerekedtek el.

- Nem… - hebegte Klem, majd Kioru elüvöltötte magát:

- Mi lesz velünk a Candy Glamour Kiadó nélkül? Hogyan tovább?

Hogyan tovább? Újra Patrikra néztem. Igen, most már tisztán látszott a szemében az a fény, az az érzelem, mely eddig rejtve volt. A sarkallás. Hát persze!

Erre már én sem tudtam hidegvérrel reagálni. A kiadó megszűnése részünkről egyet jelentett a választás kényszerével. Összesen két lehetőségünk volt.

Az egyik egy újabb lemezkiadó cég felkutatása lehetett. Ebben az esetben mindent, tényleg mindent: a magánéletünket, a lelkünket, a valódi énünk megmaradt cseppjeit, minden létező szabadidőnket, az életünket is el kellett volna adnunk a hírnévért. A többi kiadótulaj magasról tett arra, mikor voltak ihlettelenek vagy fáradtak az előadói. Nekik aztán sírhattunk volna, hogy engedjenek itt-ott, mert ez tarthatatlan; a szerződés aláírásától kezdve a markukban lettünk volna. A hírnevünk megfakulásáig semmi esélyünk nem adathatott volna arra, hogy azokkal, akkor és ott legyünk, akikkel, ahol és ahol szerettünk volna lenni.

A másik pedig… A teljes lemondás lett volna a hírnévről. Átlagemberekké, névtelenekké váltunk volna, akiket elnyelhetett a tömeg, tinikké, akik élik a saját kis mézmáz életüket. Színpad nélkül. Boldog rajongók nélkül. Mikrofon, általunk írt és énekelt dalok nélkül.

Nem. Mindkettőre képtelen voltam. Hiába volt minden szerettem a képernyő túloldalán (átvitt értelemben), a zene… Az elején Lysanderért tettem mindent, amit. Éppen ezért voltam olyan hálás Lysandernek. Neki köszönhettem a zene, az előadás fenomenális örömét. Amikor a közönség tombol, a mikrofon kissé recseg, a testem úszik a fényben, túláradnak a bennem tomboló érzelmek és beleveszek a zene varázsába… Hogy tudtam volna mindezt egyik percről a másikra eldobni? Kit akarok becsapni… A zene a mindenem…és sajnos Lysander is az volt.

Patrik pontosan erre játszott rá. Régen rengetegszer feltette nekem a kérdést: „Ha ne adj isten’ egy napon minden áron választanod kellene a zene és Lysander között, mi lenne a döntésed?”, és én… Sose válaszoltam. Mindig csak nevettem a kérdésén és nagyot legyintettem. Hiba volt. Ha akkor megadtam volna a választ, most nem lettem volna ennyire rizikós kényszerhelyzetben.

Szorult helyzetben a K3

Így viszont… Egyszerűen lehetetlenség volt választani.

Lysander és a zene egyaránt kulcsfontosságú része volt az életemnek. Fürdőzés közben is mindig énekeltem, amivel sokszor mentem már a családom idegeire. Az esetek többségében Lysander dalait énekeltem. Lefekvés előtt mindig előkotortam az öreg akusztikus gitáromat az ágyam alól, amit apa hagyott nekem hátra, és játszottam rajta egy keveset, általában újabb dalokat komponáltam rajta, vagy csak játszottam a húrokkal szüntelenül, nagyot nevetve az esetlenségemen. Olyankor az is mindig megfordult a fejemben, vajon Lysander mit szólna azokhoz az újszülött dallamfoszlányokhoz, amik véletlenszerűen rezdültek a gitárom húrjain. Ha egy kávézóban vagy úgy általában bárhol megszólalt egy dal, reflexszerűen dúdolgatni kezdtem, ha pedig az történetesen egy K3 dal volt, pironkodva mosolyogtam rajta. Arra gondoltam, hogy vajon Lysander is ismerte-e azt a számot, s vajon mit gondolhatott róla. A tömegközlekedési járművökön is gyakran fütyörésztem, s közben arról ábrándoztam, milyen lett volna, ha Lysander hófehér hajkoronája egyszer csak felbukkanna valahol az emberek rengetegében. Mindenhová elkísért a zene, mindig ott motoszkált a fejemben Lysander vonzó gondolata. A képzeletbeli agyamnak a „Lysandert szerető-központ” és a „Zeneimádati-központ” egyszerűen szétválaszthatatlan volt, olyan szorosan kötődtek egymáshoz, szinte már össze is forrtak. Patrik pedig ezt az összeforrt, harmonikus belső világot készült szétszakítani, sőt, az egyik felétől miatta meg kellett válnom!

- Ez a döntés csakis rajtad áll vagy bukik, Kururu – mondta a szemembe nézve a férfi, aki egyetlen húzással tönkretett mindent. – Elvégre neked köszönhetően vált ez a bagázs sztárrá. Tudom, hogy a te döntésedet mindhárman zokszó nélkül el fogják fogadni. Te is tudod, ha nem tévedek.

Körbenéztem. Kio, Klem és Kuro félig-meddig lehajtott fejjel állt mellettem, tekintetükkel a cipőjük orrát és az én arckifejezésemet vizslatták felváltva. Patrik tökéletesen ráhibázott. Az egyetlen személy, akinek a döntését mindenki kételyek nélkül elfogadta volna… Az én voltam. Ezt belátni volt az igazán fájdalmas.

- A kiadó egy hét múlva szűnik meg, viszont a válaszod vasárnap éjfélig meg kell mondanod. Ez nem tűr halogatást.

Megint Patrikra néztem. Ezúttal a könnyeim miatt nem láttam semmit a szemében. Nem… Ez nem történhet meg! Egész biztosan csak álmodom! Igen… Ez csakis egy álom, egy szörnyű rémálom lehet, amiből menten fel kell ébrednem! Gyerünk, Kururu! Megcsíptem magam, de ezzel sajnos nem értem el semmit. Patrik még mindig ott állt előttem, még mindig a vállamon volt a keze és még mindig engem nézett. Úgy éreztem, már csak az ő keze tartott meg, a lábaim ugyanis épp készültek feladni a szolgálatot. Szédültem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Hát… Nagyjából hasonló dolog történt. Annyi különbséggel, hogy valójában Patrik nem hasba rúgott… Hanem hátba döfött.

- Döntened kell, Kururu. Úgy láttam, épp elérkezett az ideje, mikor a szerelmed megjelent a látómezőmben, miközben éppen téged védett. Nem mondom, hogy nem volt igazad a sorsotokkal kapcsolatban. „We were born to make history” A kérdés csak az, hogy te ezt mennyire gondolod komolyan.

Összeszorított fogakkal löktem el magamtól Patrikot. Az egész testem reszketett. Sírtam. Nem. Ezt nem. Ezt nem, én ezt nem akarom elfogadni! Lekaptam a lábaimról a korcsolyát, beleugrottam a cipőimbe és…

 Futni kezdtem. Már azt se tudtam, merre. Elvakított a haragom. Mindenkire dühös voltam. Patrikra, amiért képes volt ilyen aljas húzásra. Én meg még sajnáltam, hogy megszakad a kapcsolatunk… Egy frászt! Sokkal jobb lesz nélküle minden! Kuromura, Kiora és Klemre is haragudtam, pedig meg se érdemelték igazán. Csak pont nem álltak ki mellettem, amikor kellett volna. Nem, ők mind némán hallgatva nézték végig, amíg összetörtem. Retarinra is dühös voltam, franc tudja, miért. Talán mert ő ott se volt. Ő bezzeg olyat beolvasott volna Patriknak, hogy annak a vénségnek el is inalt volna minden kedve a kiadó bezárásához. Rosa… Szörnyen nagyot hibázott a srácok meghívásával! Ha Lysanderék nem lettek volna ott, Patrik biztos elnapolta volna a dolgot. A fiúkra is dühös voltam, mind a hármójukra. Igen, még Lysanderre is. Miért kellett egyáltalán eljönniük? Csak bajt hoztak a fejünkre…

A legeslegjobban viszont magamra haragudtam. Ez az egész miattam történt. Én húztam ujjat az univerzummal, én akartam annyira elfelejteni a kiadó megszűnésének lehetőségét, mikor már évek óta fennállt. Minden este elmormoltam egy imát, hogy csak ne a következő napon történjen meg az, amitől a legjobban féltem. A múlt éjjeli imám mit sem ért. Bekövetkezett. Ráadásul pont ma!

Negyed óra volt hátra a főpróbáig, bár erről akkor nem tudtam. Hihetetlen, mennyi minden történt csak ebben a pár órában… Valamiért úgy érzem, kár volt ma felkelnem. 



Előző

Következő