Rebi - Bolondulásig szeretni 5. fejezet

Kedves Olvasók!

Megérkezett az ötödik fejezet, ami egy kis lelkifröccsel és a kapcsolatok mindennapi problémáival szembesít minket. Ti mit tennétek, ha Nektek kellene választani? 

Jó olvasást kívánok hozzá, az írónk igazán kitesz magáért minden rész megírásakor:D Bíztassátok, hogy továbbra is lelkes legyen.

5. fejezet

Mikor hazaérek, megetetem Akitát, majd én is eszek. Mindketten végzünk, és egy kicsit lustulunk, a nappaliban aztán indulunk is a parkba. Kentin már ott várt minket Cookival mikor megérkezünk.

- Szia, bocsi, ha késtünk!

- Szia, nem késtetek csak mi jöttünk előbb.

- Rendben akkor megnyugodtam – mondom mosolyogva.

- Na és most mondd el, miért voltál olyan szomorú ma.

- Csak zavart, hogy Armin furcsa volt. Elfutott és került engem. Nem tudtam, hogy miért, de miután elbúcsúztunk, Alexy szólt, hogy Armin vár a biokémia teremben. Mindent megbeszéltünk, szóval már jól vagyok.

- Na, végül rám nem is volt szükség – mondja enyhén keserű mosollyal.

- Dehogynem! Te segítesz megtartani ezt a jókedvet!

- Akkor egy kis hasznom mégis lesz - mosolyog. Ezután játszunk a kutyáinkkal. Nagyon élvezem ezt a délutánt.

- Na jó, én kifáradtam – mondom és elterülök a fűben.

- Én is – fekszik le mellém.

Ráfekszek a mellkasára és úgy nézem az eget. Mások szemében ez elég romantikusnak tűnhet, de mi csak barátok vagyunk. Ekkor mindkettőnk négylábú barátja odajön és megnyalja az arcunkat. Egyszerre törünk ki a nevetésben. Ezután elmegyünk egy kicsit sétálni a városban az állatainkkal szorosan mögöttünk.

- És hogyhogy ideköltöztetek a családoddal? – kérdezi kíváncsian.

- Apa itt kapott egy jó állást, ezért ezt megvitattuk és végül úgy döntöttünk, hogy ideköltözünk.

- Gondolom dühös lehettél, hogy ott kell hagynod a barátaidat.

- Igen eléggé az voltam és csalódott is… aztán megismertelek téged és Armint –mosolygok -, azóta már sem dühös sem szomorú nem vagyok.

- Ennek örülök – mosoly jelenik meg az arcán. Tovább sétálunk a városban, amikor megpillantok egy szökőkutat és gyorsan odafutok. Imádom az ilyeneket már gyerekkorom óta. Mindig lelocsoltam a barátaimat a vízzel. Amikor Kentin odaér, mellém egyből lefröcskölöm a vízzel és ő is engem és így játszunk egy ideig. Mikor már csurom vizesek vagyunk, leülünk egy közeli padra és nevetni kezdünk.

- Istenem, de rég nem szórakoztam ilyen jól – mondom nagy örömmel a hangomban.

- Én se – mondja ő is.

- Mihez lenne most kedved?

- Őszintén most csak ülni – neveti el magát és én is vele nevetek. Sokáig csendben ülünk a padon és a gondolatainkba merülünk. Szeretek Kentinnel lenni, mert mindig megnevettet. Igyekszik mindig a kedvemre tenni. Kedves és nem csak a játékokkal foglalkozik egyfolytában, mint Armin. Lehet, egy kicsit tetszik Kentin… de nem vagyok benne biztos.

- Min gondolkodsz annyira? – kérdezi zöld szemeivel az én szemeimbe nézve.

- Úgy mindenen, ami most történt a költözés óta. Végül is egész jó dolog, hogy ez történt. Jobb barátokat szereztem eddig, mint amilyenek ott voltak. Szeretek itt lenni – mondom mosolyogva.

- Örülök neki, hogy szeretsz itt lenni és annak is, hogy itt vagy és nem a régi városodban azokkal a barátaiddal – mondta nagy mosollyal és onnantól kezdve negyed óráig csak csendben ültünk és süttettük magunkat a napon. A kutyáink pedig a pad mellé leheverednek.

- Éhes vagyok te nem? – kérdezem meg tőle.

- De. Hova menjünk enni?

- Nem tudom. Te jobban ismered ezt a helyet. Válassz te, lepj meg!

- Rendben – nevet. Elvezetett egy kávézóhoz, ahol rendeltünk is magunknak enni, de előtte kikötöttük a két jószágot egy fához… olyan szomorú ilyenkor a tekintetük. Én ettem egy kis salátás szendvicset, Kentin pedig nem vett semmit csak ette a csokis kekszet, amit hozott. Ezen most csodálkoznom kellene? Mikor végeztem ki akarta fizetni helyettem, de én gyorsan odaadtam a pénzt a pincérnek és elindultam a kijárat felé. Ken utánam sietett.

- Ezt miért csináltad?

- Bocsi, de gyűlölöm, ha valaki helyettem fizet. Ha valamit én eszek meg azt hadd én fizessem ki.

- Oké, de legközelebb előre szólj ilyenről oké? – kacsint egyet.

- Rendben – nevetem el magam. Sétálni kezdünk a városban össze-vissza. Egy kicsit még beszélgetünk a suliról, hogy ő mióta jár ide, milyen a többi tanár és az elmondása alapján a kémia tanárnőtől félni fogok. Hazakísér, és az ajtóban elbúcsúzunk.

- Nagyon jó volt ez a délután máskor is csináljunk majd ilyet – mondom nagyon vidáman.

- Szerintem is én is nagyon élveztem – ekkor Akita gyorsan befut a házba.

- Azt hiszem már nagyon haza akart jönni – kezdek el nevetni és velem Kentin is, majd búcsúzásképpen megölel. Jó érzés ez az ölelés… olyan… meleg és megnyugtató. Nem akarom elengedni.

 Sajnos muszáj lesz. Elengedem, majd ő is engem, int és mosolyogva elindul haza. Bemegyek a lakásba és levetem magam a kanapéra. Imádtam ezt a délután, olyan jó beszélgetni Kennel. Ő igazán érti, hogy mi a bajom. Mintha már ő is átment volna azon, amin én is. Olyan kedves és figyelmes. Nem olyan, mint Armin, aki egész nap játszik… Bár szeretek Arminnal lenni, mert sokat nevetek vele, de Kennel is… Ezekkel a gondolatokkal megyek fel az emeletre. Nem tudom, mit csináljak, ezért csak lefekszek az ágyamra és a plafont bámulom. Végül nekikezdek a leckék megírásához. Közben muszáj zenét hallgatnom, különben bealszom... Énekelgetve írom meg a házit és amikor végzek, ujjongani kezdek. Lemegyek a földszintre, gyorsan megvacsorázok. Hamar elmegyek fürdeni, bepakolok az iskolatáskámba és bedőlök az ágyamba. Akita felugrik mellém az ágyra és így alszunk el.


Előző

Következő