Rebi - Bolondulásig szeretni 6. fejezet

Kedves Olvasók!

Megérkezett a hatodik rész, melyben megtudjuk, mennyire is fontos mások véleménye, vagy hogy mit is mondanak rólunk. Szerinted létezik fiú és lány között barátság?

Jó olvasást hozzá! (Nekem nagyon tetszik ez a fejezet :D)

6. fejezet

Reggel álmosan nyitom ki a szememet. Olyan fáradt vagyok, aludni szeretnék még. Annyira kimerített a tegnapi nap, hogy semmi kedvem ma bármit is csinálni… Viszont Kentint látni szeretném. Ahhoz pedig ki kell bújnom az ágyamból és iskolába mennem. Gyorsan kiszállok az ágyból és elkezdek öltözni, közben pedig rápillantok az órára. Ezt nem hiszem el! Késésben vagyok! Olyan hamar kapom fel magamra a ruháimat, mint még soha. Leszaladok a konyhába, gyorsan csinálok reggelit, majd meg is eszem. Hol van a cipőm? Nem hiszem el, hogy pont ilyenkor tűnik el minden! Végre megtalálom a cipőt, felkapom a táskám, felébresztem Akitát és már rohanok is az iskolába. Szerencsére még a tanár előtt futok be a terembe, és ülök le a helyemre.

- Hé, Milou! Miért késtél? – szól oda halkan Armin.

- Elaludtam és nem találtam a cipőmet.

- Tipikus nők, mikor sietni kell.

- Tipikus nők? Tipikus nők?! – akadok ki halkan. – Pontosan hogyan érted, hogy „tipikus nők”?

- Sehogy – tartja fel a kezét védekezően.

- Ajánlom is – ezután csendben maradunk és figyelünk az órára. Hogy mondhatja ezt? Soha nem szoktam késni! Egész évben most fordult elő először! Annyira fel tudnak ezzel húzni. Remek, még a ceruzám hegyét is eltöröm idegességemben.

- Kedves Milou! Örülnék, ha az órára figyelne, és nem magában motyogna.

- Elnézést Tanár úr!

Némán folytatódik tovább az óra. A csengetésig meg sem szólalok, majd egyből ki is viharzok az udvarra. Semmi kedvem Arminnal beszélni vagy a közelében lenni. Leülök az egyik padra és magamban fortyogok, amikor leül mellém Kentin.

- Szia! Mi történt, amitől ennyire ideges vagy?

- Szia. Csak Armin. Felidegesített, hogy azt mondta, tipikus nő vagyok, mert amikor sietni kell, akkor kések el. Ez nem is igaz, eddig soha sem késtem egész évben! – mondom kissé felemelve a hangomat, aminek következtében páran a közelünkben lévők közül tisztán hallják, mit mondok.

- Értem, de nyugodj meg és beszélj kissé halkabban. Figyelj, nem kellene megharagudnod rá. Ő csak elmondta, mit gondol erről. Nem ismer téged olyan régóta, szóval ne akadj ki ezen.

- Igazad van – sóhajtok. – Következő szünetben beszélek vele, addig pedig marja talán egy kicsit a bűntudat.

- Oké – mondja mosolyogva. Még ülünk egy ideig a padon, amikor is egy szép, fehér hajú lány odajön hozzánk.

- Sziasztok! Rosalia vagyok. Beszélhetnék egy kicsit Milouval?

- Persze – mondja Ken. Ekkor arrébb megyünk Rosa-val és felteszi nekem a kérdését.

- Ti jártok Kennel?

- Mi? Mi van? Dehogyis! Honnan veszed?

- Csak abból gondoltam, hogy gyakran beszélgettek a szünetekben és sulin kívül is látlak titeket néha és gondoltam, van köztetek valami.

- Nincs köztünk semmi. Csak barátok vagyunk.

- Rendben, csak ennyit szerettem volna… vagyis még annyit, hogy Armin keres téged.

- Hadd keressen.

Azzal vissza is megyek Kenhez és leülök mellé. Nem kérdezte meg, hogy mit akart Rosalya. Eléggé figyelmes. Amikor meghalljuk a csengőt, vissza is megyünk a terembe, ahol levetem magam a padomba. Armin engem bámul és szólásra nyitja a száját, de a tanár pont akkor jön be a terembe és kezdi el a diktálást. Soha nem írtam még ilyen gyorsan, mint most. Óra felénél úgy érzem, leszakad a kezem a sok írástól. Szerencsémre a tanár most szünetet tart és csak magyaráz. A nap végére biztos fájni fog a csuklóm. A tanár még tíz percig beszél, aztán újrakezdi a diktálást, amit óra végéig folytat. A csengő mentett meg attól, hogy leszakadjon a kezem. Ez után az óra után nincs kedvem Arminnal beszélni. Kiviharzok a teremből és a kertész klubba futok, olyan sebességgel, hogy ne tudjanak követni. Amint odaérek, lerogyok a földre és csak magam elé bámulok. Nem akarok visszamenni. Ekkor Armin lép elém.

- Bocsi azért, amit mondtam… Nem úgy gondoltam…

- Semmi baj, megértem.

- Tényleg?

- Tényleg – bólintok egy halvány mosollyal.

- Örülök neki – mosolyog ő is. Ezután egy szót sem szólunk. Csak meredünk magunk elé nézve és a történteken gondolkodunk.

- Menjünk vissza. Tudom, hogy nem szeretsz a szabadban lenni.

- Milyen jól ismersz – neveti el magát.

- Hát igen – nevetek én is. Segít nekem felkászálódni a földről és együtt megyünk be a terembe. Bedugom a fülhallgatót a fülembe és az óra kezdetéig zenét hallgatok. A tanóra dögunalmasan telik. Ha tudnék aludni órán, simán megtenném. Olyan lassan telik az idő, hogy elkezdek rajzolgatni a füzetembe. Nagyon béna lesz, ezért kiradírozom az egészet. A tanóra maradék részében oda se figyelek, de a tanár nem veszi észre. Csengetéskor kimegy az oktató és mi megyünk ki utána a tornaterem irányába. Éppen megbotlok a küszöbben, de mielőtt elesnék, azt veszem észre, hogy Kentin karjaiban találom magam.

- Jól vagy? – kérdi aggódva.

- Igen. Köszi, hogy elkaptál – mosolygok rá és még mindig a karjai közt vagyok. Nem mondom, hogy nem jó érzés, de a többiek a folyosóról néznek minket. Már hallom a suttogásokat és az elméleteket arról, hogy együtt vagyunk-e.

Távolabb lépek Kentől, aki leveszi kezét a derekamról. Csendben elindulunk a tornaterem felé és mindegyikünk bemegy az öltözőjébe. Testnevelés órán jól meghajtanak minket. Hát már biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc tantárgyam. Éppen öltözök át, amikor hallom, hogy Amber és a barátnői rólam sugdolóznak.

- Mekkora ribanc ez a csaj, hogy egyszerre két srácra is hajt. – nevet. – És pont arra a két nyomira?

Szívesen megmondanám nekik a magamét, de abból semmi jó nem sül ki. Megvárom, amíg elmennek, majd én is kimegyek az öltözőből. Az elkövetkező órákban és szünetekben csak csendben ülök a helyemen. Az utolsó csengő után hazáig futok, hogy ne halljam, mit beszélnek rólam Amberék. Hangos puffanással csapódik be utánam az ajtó. Felszaladok a szobámba és bevetem magam az ágyamba. A telefonom megcsörren. Üzenetem jött két embertől. Kentintől és Armintól… Gondolhattam volna.

Kentin: Szia! Miért rohantál el úgy óra után? Azért, amit Amber és a barátnői találtak ki?

Armin: Szia! Nincs kedved elmenni valahova? Megkérdeztem volna óra után, de elszaladtál.

Egyikre sem akarok válaszolni, de ha nem tenném meg, az pofátlanság lenne. Kentinnek visszaírok, hogy:

Szia! Igen, azért rohantam el. Nem szeretem, ha pletykálnak rólam. Bocsi, ha azt gondoltad, nem akarok veled beszélni.

Arminnak pedig:

Szia! Bocsi, hogy elszaladtam, de siettem haza. Most nincs kedvem elmenni sehova, olyan lusta vagyok. Holnap elmegyünk, oké? 😉

Leteszem a telefonom az éjjeli szekrényre és csak fekszek. Hogy találhattak ki rólam ilyet? Igaz, sokat vagyok velük, de mi ezzel a baj? Fiú és lány között igenis van barátság! Mindegy, nem húzom fel magam ezen. Inkább lemegyek ebédelni. Nem valami étvágygerjesztő az étel. Azt se tudom, mi ennek a neve. Nagy nehezen megeszek belőle pár falatot, a többit viszont visszarakom a hűtőbe. Kiteszem Akitának az ebédet, lehívom egy füttyentéssel és nézem, ahogy eszik. Legalább neki ízlik. Felmegyek a szobámba, leülök az íróasztalomhoz és csak meredek a házi feladatomra. Nem akarom megírni. Ekkor megcsörren a telefonom. Armin írt vissza az SMS-emre.

Semmi baj. A mai napot megúszod, a holnapit viszont már nem. 😉

Rendben. 😉

Leteszem az íróasztalra a telefont, de akkor újra megszólal. Most Kentin írt.

Nincs baj. Ne foglalkozz velük. Hadd találjanak ki, amit csak akarnak. 😉

Rendben. J

Örülök, hogy egyikük sem haragszik rám. A délután maradék részét ágyban fekvéssel töltöm. Semmi kedvem kimozdulni itthonról és házit sem akarok írni. Este aztán elmegyek fürdeni, majd a számítógéphez ülök. Elintézem a játékaimban a karaktereket, olvasok pár dolgot a facebookon és kitöltök pár tesztet. Mivel olyan béna vagyok, hogy a semmittevésben is elfáradok, ezért ledőlök az ágyra Akita mellé és egyből elnyom az álom.

Előző

Következő